Sokáig az volt a megélésem, hogy láthatatlan vagyok. Hiába “küzdök”, hogy valaki vegyen már észre, átlatszó maradtam. Ehhez társult az elszigeteltség érzete is. Hol az én törzsem, akikhez tartozom?
Az elszigeteltség pedig magánnyal párosult, és nehéz szívvel. Volt ott düh is bőven, ami megadta a kellő lendületet, hogy ne a sarokban kuporogjak.
Kihívások elé állítottam magam.
Mivel épp az Integrál Akadémiára jártam, az önismereti csoportokban az elsők között voltam, ha nem az első, aki kiült a bemutatókon, elsőként hozta be magát a megosztó körökön, vállaltam mindenfélét, amivel a láthatóságomat és ezzel együtt az önbizalmamat is építettem.
Előre menekültem
Minden lehetőséget megragadtam. Közben dolgoztam a témán egyéniben és csoportban.
Amikor is végre eljött az áttörés!
A csoport ereje
Egy osztálytábor alkalmával egyéni folyamatom volt a csoportban. A téma bár kapcsolódott a láthatatlansághoz, de nem ez volt a fő szál.
Ennek ellenére a történés erre a kérdésre adott választ.
A vicces az egészben, hogy a folyamat után sokkal tisztábban láttam a többieket. Mintha a hájog leesett volna a szememről. Ők hiába mondogatták előtte, hogy ők abszolút látnak, én nem hittem el.
Ott a kimondások által, huszad magammal körbevéve láttam arra rá, hogy nem én vagyok láthatatlan. Ezt én állítom elő.
Amitől az az érzetem, hogy nem kellek, nem szeretnek, nem vagyok elég jó. És ha már ez a helyzet, akkor inkább maradok magamnak. A magányommal. Az a biztos.
Ott abban a megtartó és biztonságos csoportban tükröket kaptam.
Így láttam rá és értettem végre meg, úgy igazán, zsigerileg, hogy a csoportozásnak micsoda ereje van.
A kapcsolódások által tudom visszavenni a vetítéseimet.
Ha azt gondolom magamról, hogy nem vagyok elég érdekes, nem kellek, nem vagyok elég jó, akkor a külvilágból is ezt érzékelem.
Ha valaki nem közeledik, könnyű úgy értelmezni, hogy nem kíváncsi rám. Ha pedig közeledik, azt nem veszem észre vagy nem hiszem el.
És így szépen összeáll a kép.
Nem látnak.
Nem kellek.
Nem vagyok elég jó.
Akkor inkább maradok magamnak. Magányosan.
Csakhogy ez illúzió.
Ezt egyedül nehéz észrevenni. Szükség van arra, hogy legyenek körülötted olyanok, akik visszatükröznek. Elsőkörben a terapod, és mellette egy csoport.
Egy csoportba nemcsak azért megyünk, hogy megosszuk, ami bennünk van. Hanem azért is, hogy meglássuk mi az igaz. Sok-sok tükörben.
És akkor lehet, nem is az a kérdés már, hogy látnak-e.
Ha úgy érzed dolgoznál magadon, a magány, láthatatlanság témában, akár egyéni önismereti ülés keretében, akár csoportban, akkor az alábbi gombra kattints.