Megvan az a szitu, amikor egy beszélgetés közepén ülsz, és azt veszed észre, hogy filmszakadás történt?
Fogalmad sincs miről volt szó az elmúlt másodpercekben, percekben. Még azt sem tudod igazán megbecsülni meddig voltál távol.
Vagy vezetsz. Megszokott útvonal. Mész és egyszer csak ott vagy. Mi történt közben? Pörög az agyad, de semmit nem találsz. Kiesett az infő.
Ha feltűnik, hogy többször történik ilyen, érdemes megállnod, és elgondolkodnod azon,
“hogyan is vagyok jelen az életemben?”
Mert én már azt hittem, hogy ha valaki, na én aztán már ott vagyok. Sose voltam még ennyire itt.
Haha.
Úgy tűnik ez ennél sokkal bonyolultabb összetettebb. Ezért nekiálltam figyelni magamat, és sikerült pár momentumot összeírni, amikor biztosan kicsekkolok.
A jelek
Sorozat – pörgetés és social görgetés
Ha el akararunk verni töménytelen mennyiségű időt, akkor ez kíváló megoldás. Ezenfelül valóban agymosó. Nem kell semmire gondolni közben, érezni meg pláne. Kíváló robotpilóta üzemmód.
(zárójelben megjegyzem, mindent mértékkel!)
Állandó “csinálás”
Mit értek ezalatt? Ha kell, ha nem, mindig valami tevékenység van. A “lenni”-t (angolul being) egyelőre én is tanulom.
“Nem érzek semmit” állapot
Ez már magában sokatmondó. Gyanakodj. Később visszatérek még erre.
Unalmas csak úgy lenni
Múltkor megtapasztaltam azt, hogy nem kötött le semmi. Aztán gondoltam kipróbálom milyen ez, ha csak vagyok magammal és a semmivel. Meg a gondolataimmal. Unalmas volt. Azért a kérdés felmerülhet, hogy ha ez a helyzet, akkor hogyan is vagyok magammal. Mi is a viszonyulásom önmagamhoz. Ha ez unalmas, hogy vagyok másokkal? És a mások velem?
Meditációban köd, álmosság, szürkeség, lebegés
Ha ilyet tapasztalsz, akkor tutira nem vagy itt. Szaknyelven disszociálsz.
A felsoroltakban is ez történik. A disszociáció egy elhárító (énvédő) mechanizmus, ami egy tudattalan lelki működés. Arra szolgál, hogy valamilyen elviselhetetlen, elfogadhatatlan érzést ne érezzünk. Amikor létrejött, akkor védelemként szolgált bennünket.
És ez rendben is van. Sőt, jó hogy léteznek, és a cél nem a megszüntetésük. Inkább a problémát okozó egészségtelen elhárítások minimalizálása, és a fejlődést segítő, egészséges elhárítások maximalizálása és megtartása a cél.
Számos énvédő mechanizmus létezik. A posztban ezekre nem térek ki.
Vissza a jelen(lét)be!
Érdemes megtanulnunk az érzelmeinket érezni, ahhoz, hogy fejlődni tudjunk.
Az érzelmek átdolgozása visz előrébb az önmegismerés útján. Természetesen ez nem fájdalommentes, de megéri.
Mert a “nem érzésbe” fektetett energiát az élésbe fordíthatjuk.
Hogy jön ez a magányhoz?
Ha magad számára nem vagy jelen,
az érzelmeidnek nem vagy ott,
a szükségleteidről nem is beszélve, akkor
mást hogyan engedsz oda magadhoz?